Címkék
1. A prédikátor
A rajtaütés olyan meglepetésszerűen érte a páncélvonat legénységét, mint az alagút végén felvillanó fény. Csak hárman maradtak a szerelvénynél, míg a csapat többi tagja elgyalogolt a közeli bővízű forráshoz. Minden kézre, és minden edényre szükség volt, hogy újratöltsék a vizestartályt, ezért csak hárman maradtak a gőzös mellett. Úgy tűnik, hogy még a monarchia csodafegyvere is elromolhat, és a csapat gépészmérnöke hiába kereste órákon keresztül azt, hogy hol szivárog el a víz.
A katona a földön hevert, és megpróbálta visszanyerni az eszméletét, miközben felmérte a terepet. Egy tucatnyi suhanc foglalta el a szerelvényt, zsákmány után kutatva. A parancsnok mozdulatlanul hevert a földön, Bagoly, a gépészmérnök pókhálósra tört csontkeretes szemüvege mögött pislogott reszketegen.
A támadók dühös káromkodások között ütögették a rakománykocsit, amit a mérnök egy trükkös zárral látott el. Amikor a főkolompos észrevette, hogy az egyik katona eszmélni kezd, oda rohant hozzá, és nagyot rúgott a vállába, mielőtt feltápászkodott a földről.
– Maradj ülve, és mond el gyorsan, hogyan nyílik az ajtó! – Kiáldotta a göndörhajú suhanc, aki nemrég válhatott nagykorúvá.
A férfi látta, hogy a támadók nem harcedzett katonák, sőt még gerillacsapatnak sem tűntek. Szedett-vetett ruházatuk, elkeseredett, mindenre elszánt tekintetük elárulta, hogy csak egyszerű fosztogatók. A Nagy Háború szülte anarchia, vagy az elkeseredés sok ifjút sarkalt arra, hogy lelépjen a besorozás elől, és fosztogatásra adja a fejét.
– Süket vagy, öreg? Nem látod, hogy fegyver van nálam? – monda az ócska puskát szorongató legény, miközben a cső végére erősített bajonettet a honvéd képébe tolta. A társai fegyvertárát sem lehetett túlságosan hatékonynak tekinteni. A legtöbben csak husángokat, fokosokat szorongattak a kezükben.
– Mi a neved fiam? – kérdezte bosszantó hidegvérrel a katona.
– Ha éppen tudni akarod, Ábrahám a nevem, de egyáltalán nem vagyok a fiad! Áruld el, hogy jutunk a rakományhoz, aztán lelépünk – sziszegte méregtől fortyogva a legény. A tekintetében nem gonoszság, sokkal inkább kétségbeesés, keserű magány tükröződött.
– Nem vagy te haramia Ábrahám. Tedd csak szépen le a fegyvert, és álljatok tovább a társaiddal. Állj be ti is a sergebe, mint minden korod béli fiatalember, és akkor legalább nem kell éhezned – mondta higgadtan a katona.
– Ugyan, mit tudsz te az éhezésről. Nyisd ki szépen a kocsit, úgy sem tudjuk az egész rakományt elvinni, azt mondod majd, hogy az ellenség támadt rátok, és lefegyvereztétek őket, még kitüntetést is kaphatsz.
– Tudod, miután a bibliai névrokonod, bort és kenyeret kapott Melkisédektől, könnyedén visszautasította azokat az ajándékokat, melyeket Sodoma királya kínált neki. Viszont amint hazaért, ismét felmerültek benne a kérdések és a kételyek. Bölcs dolog volt visszautasítani mindent? Eszébe jutott, hogy a visszautasíthatatlan ajánlat elhárítása miatt talán újabb ellenségei támadnak. De még is kitartott, nem fogadta el a világi felajánlást.
– Mi vagy te, valamiféle prédikátor? Mit akarsz ezzel a szentbeszéddel mondani?
– Nem vagyok az, bár a társaim ma is így becéznek, mert valóban papnak készültem a háború előtt. De a lényeg az fiam, hogy sokszor a világ tálcán kínálja neked a könnyebbik megoldást, de erősnek kell lenned! Mindig súlyos árat kell fizetni a könnyen szerzett jussért. Látom rajtad, hogy félsz, de ne engedd, hogy a félelem meggondolatlan tettekre sarkalljon! Mindenkit ér veszteség az életben, nem csak téged. Bármilyen nagy fájdalom ért, gondolj arra, hogy mindig akad, aki még nálad is többet veszített. A fegyver nem védhet meg téged a legnagyobb háborúban, amit életnek neveznek. Bízz a legnagyobb pajzsban, a mindenható Istenben!
A legény próbált megvető arcvonásokat magára erőltetni, de látszott rajta, hogy vívódik. A közeledő fegyverropogás zaja miatt azonban kétségbeesett, és a Prédikátornak rohant. A szurony a katona vállába fúródott, és a fosztogatók felriadtak az éles ordításra. Az erdő fái között a páncélkocsi legénysége közeledett, akik már távolról észlelték, hogy valami nincs rendjén, ezért tüzet nyitottak az ellenséges csapatnak vélt suhancokra. A legtöbben elmenekültek, de némelyiket eltalálta a célzott lövések zápora.
Ábrahám is menekülni akart, de egy lövedék a mellkasába fúródott, és úgy terült el a porban, mint egy rongybaba. A prédikátor odarohant hozzá, és a hátára fektette a haldoklót, majd megszorította a kezét. A fiú bűnbánó tekintetéből lassan eltűnt az élet fénye. A prédikátor lezárta az élettelen szemhéjakat, miközben azt az igét mormolta magában, amivel az úr bíztatta a választott nép atyját, miután visszautasította a tisztátalan ajándékokat.
Ne félj Ábrám, én pajzsod vagyok neked, a te jutalmad felette igen bőséges. (1Móz 15,1)
Hover Zsolt 